Nem kell egyedül végigcsinálnod

Miért olyan nehéz segítséget kérni?

Szerintem sokan élnek úgy, hogy közben észre sem veszik, mennyire hozzászoktak ahhoz, hogy mindent egyedül oldjanak meg.

Talán te is.

Ha valami bánt, először megpróbálod magadban helyretenni. Ha nehézséged támad, keresed a megoldást. Ha elfáradsz, azt mondod, majd hétvégén pihensz. Aztán eljön a hétvége, és valahogy megint akad annyi tennivaló, hogy a pihenésből nem sok marad.

Ha pedig valaki felajánlja a segítségét, szinte gondolkodás nélkül rávágod, hogy köszönöm, megoldom.

Pedig lehet, hogy abban a pillanatban éppen arra lenne a legnagyobb szükséged, hogy valaki levegyen egy kis terhet a válladról.

Elgondolkodtál már azon, miért olyan nehéz ezt megengedni magadnak?

Hogy miért tudsz olyan természetesen segíteni másoknak, miközben te szinte soha nem kérsz?

Honnan jön ez a szokás?

Ennek sokféle oka lehet.

Van, aki már gyerekként megtanulta, hogy jobb, ha nem számít túl sok segítségre. Talán hamar önállónak kellett lennie, vagy azt tapasztalta, hogy a problémáival inkább ne terheljen másokat. Lehet, hogy sokszor hallotta, hogy ne sírjon, legyen erős, oldja meg, hiszen már elég nagy hozzá.

És persze vannak, akik egyszerűen sokszor csalódtak. Kértek segítséget, de nem kaptak. Megbíztak valakiben, aki később visszaélt a bizalmukkal. Egy idő után pedig arra jutottak, hogy egyszerűbb mindent maguknak intézni.

Így legalább tudják, mire számíthatnak.

Csakhogy az évek során ebből könnyen szokás lesz. Már nem is mérlegeled, hogy szükséged lenne-e segítségre. Automatikusan vállalod a következő feladatot, a következő felelősséget, a következő problémát.

És közben egyre kevesebb figyelem jut rád.

Amikor a tested is jelezni kezd

Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy állandóan fáradt vagy. Reggel felkelsz, és már azon jár az eszed, mi mindent kell aznap elintézned. Napközben egyik feladatból mész a másikba, este pedig hiába ülsz le végre, belül még mindig dolgozol.

Néha már egy egészen apró dolog is kibillent. Egy rosszkor érkező telefonhívás, egy újabb kérés, valaki, aki megint tőled várja a megoldást.

És ilyenkor talán még magadra is haragszol. Hiszen máskor ennél sokkal többet is elbírtál. Most meg miért vagy ennyire türelmetlen?

Lehet, hogy egyszerűen túl régóta vársz arra, hogy végre neked is jusson egy kis figyelem.

A tartós feszültségnek ráadásul nemcsak érzelmi jelei lehetnek. A testünk is reagálhat rá. Megfeszülnek a vállaink, összeszorítjuk az állkapcsunkat, felületesebben lélegzünk, nehezebben alszunk el. Sokszor csak akkor vesszük észre, mennyire feszültek voltunk, amikor egy pillanatra sikerül ellazulnunk.

És ami különösen érdekes, hogy egy idő után akár a nyugalom is szokatlanná válhat.

Végre nincs semmi dolgod, mégsem tudsz megülni a fenekeden. Eszedbe jut, hogy ki kellene mosni, válaszolni kellene arra az üzenetre, vagy gyorsan el lehetne intézni még valamit.

Mert valahogy mindig van valami fontosabb annál, hogy egy kicsit magaddal foglalkozz.

Mi lenne, ha egyszer nem vállalnád el?

Pedig nem kellene megvárnod, amíg teljesen kimerülsz.

És nem kellene minden nehézségeddel egyedül maradnod sem.

Tudom, hogy ezt könnyű kimondani. Megengedni magadnak már egészen más.

Különösen akkor, ha életed nagy részében azt szoktad meg, hogy neked kell erősnek lenned.

De gondolj csak bele, mi történne, ha egyszer nem vállalnál el még egy feladatot? Ha őszintén elmondanád valakinek, hogy most nehéz időszakon mész keresztül? Ha elfogadnád a felajánlott segítséget anélkül, hogy rögtön azon gondolkodnál, hogyan fogod viszonozni?

Lehet, hogy eleinte furcsa lenne. Talán még kellemetlen is.

De attól, hogy valami szokatlan, még nem biztos, hogy rossz.

Nem mindenkinek ugyanaz segít

Azt is fontosnak tartom, hogy ne akarjunk mindent egyetlen módszerrel megoldani. Mindannyian mások vagyunk, más tapasztalatokat hozunk magunkkal, és másra van szükségünk.

Van, akinek az segít, ha végre őszintén beszélgethet valakivel. Másnak egy pszichológus támogatása, a mozgás, a természetben töltött idő vagy egy olyan közösség, ahol elfogadják. És van, aki a légzésterápiában talál valamit, ami segít jobban kapcsolódni önmagához.

Én azért szeretem annyira a légzésterápiát, mert sokszor azt tapasztalom, hogy értelemmel már rengeteg mindent megértünk magunkról, mégis nehezen változtatunk a megszokott reakcióinkon.

Tudjuk, hogy túl sokat vállalunk. Tudjuk, hogy ideje lenne pihenni. Tudjuk, hogy nem kellene mindenen aggódni, és azt is, hogy néha nyugodtan mondhatnánk nemet.

Aztán jön egy ismerős helyzet, és megint ugyanúgy reagálunk.

A testünk ugyanis nem mindig követi olyan gyorsan a felismeréseinket, mint szeretnénk.

Mi történik egy SensoLégzés alkalmon?

A trauma-informált SensoLégzés során éppen ezért fontos számomra, hogy legyen időnk megérkezni. Nem kezdünk rögtön intenzív légzéssel. Először lelassulunk, figyelünk a testünkre, a légzésünkre, és ebből a nyugodtabb állapotból indulunk tovább.

A légzés fokozatosan válik aktívabbá, majd a folyamat végén ugyanilyen fontos szerepet kap a visszaérkezés és az átélt élmények feldolgozása.

Közben sokféle érzés és testi érzet megjelenhet. Van, aki ellazul, van, aki érzelmileg megérintő élményeket tapasztal, és olyan is, aki egészen mást él át, mint amire számított.

Én pedig ott vagyok veled, vezetem a folyamatot, figyelek rád, és tartom azokat a kereteket, amelyek között a saját élményeddel foglalkozhatsz.

Amit szeretnék, ha megértenél

Nem tudom, hogy számodra a légzésterápia lesz-e az az út, amelyen elindulsz. Lehet, hogy egészen más segítségre van szükséged, és ezzel sincs semmi baj.

Azt viszont szeretném, ha egy dolgot megértenél.

Attól, hogy eddig mindent megoldottál, még nem kell továbbra is mindent egyedül megoldanod.

Attól, hogy mások számítanak rád, neked is lehet szükséged valakire.

És attól, hogy néha elfáradsz, elbizonytalanodsz, vagy egyszerűen eleged van, még semmivel sem vagy kevésbé erős.

Sőt, lehet, hogy éppen az lesz az egyik legfontosabb változás az életedben, amikor először mondod ki őszintén, hogy most neked is jól jönne egy kis segítség.

Egy kérdés, mielőtt továbbmész

Legközelebb, amikor valaki felajánlja, hogy segít, figyeld meg, mi az első reakciód.

Már mondanád is, hogy köszönöm, megoldom?

És ha igen, kérdezd meg magadtól:

Tényleg egyedül szeretném megcsinálni, vagy egyszerűen csak ezt szoktam meg?

Mert a kettő között bizony nagy különbség van.

És lehet, hogy éppen ennek a különbségnek a felismerésével kezdődik valami új.