Amikor a légzés lett a stresszforrás

Nem a tökéletes technikáért érkeznek

Hiszen az emberek nem azért érkeznek egy légzésterápiás alkalomra, hogy megtanuljanak tökéletesen végrehajtani egy légzéstechnikát. Hanem azért, mert van bennük valami, amivel szeretnének foglalkozni. Egy visszatérő érzés, egy nehéz élethelyzet, egy régóta hordozott feszültség, vagy egyszerűen a kíváncsiság, hogy jobban megismerjék önmagukat. Én pedig azt láttam, hogy ha rögtön az elején egy teljesen szokatlan légzésmódra kell koncentrálniuk, akkor éppen arra marad kevesebb figyelmük, amiért eljöttek.

Nem magával a légzéssel volt problémám. Sokkal inkább azzal, ahogyan elkezdtük.

Az első perceknek más szerepet szerettem volna adni

A képzés vége felé már tudtam, hogy ezen szeretnék változtatni. Egyre világosabb lett számomra, hogy az első perceknek egészen más szerepet szeretnék adni. Azt akartam, hogy aki hozzám érkezik, először megérkezhessen önmagához, és csak utána kezdjen el egy számára új légzésmóddal dolgozni. Ebből a gondolatból született meg a saját módszerem, a SensoLégzés™.

A SensoLégzésben különösen fontos számomra a fokozatosság. Az alkalmat egy hosszabb, meditatív ráhangolódással kezdjük. Először a testre, a természetes légzésre és a környezet érzékelésére fordítjuk a figyelmet. Egy vezetett képzeletgyakorlatban olyan helyet is megidézünk, ahol a kliens biztonságban érzi magát. Lehet ez egy valós helyszín, egy kedves emlék vagy akár egy teljesen elképzelt környezet. Időt hagyunk arra, hogy elhelyezkedjen ebben az élményben, és fokozatosan lecsendesedjen. Számomra ez nem egyszerű bevezető, amin gyorsan túl kell jutni. Ugyanolyan fontos része az alkalomnak, mint maga az aktív légzés.

Innen indulunk tovább, lépésről lépésre.

Először a hasi, orron keresztüli légzéssel foglalkozunk, majd fokozatosan áttérünk a szájlégzésre. A belégzés rövid és aktív, a kilégzés hosszabb, puha és elengedő. A két légzés közötti szünetek lassan elmaradnak, és kialakul a folyamatos, összekapcsolt légzés. Mindez vezetetten, fokozatosan történik. A kliensnek így van ideje megismerkedni az új légzésmóddal, megtapasztalni a ritmusát, és nem lesz számára hirtelen egy megoldandó és koncentrálást igénylő feladat.

Azt tapasztalom, hogy mire elérkezünk az aktívabb szakaszhoz, a légzés már sokkal természetesebben megy. Nem kell minden pillanatban azon gondolkodni, mikor vegyen levegőt, hogyan engedje ki, vagy vajon jól csinálja-e. Több figyelme maradhat arra, ami közben benne történik.

A folyamatot én vezetem, de nem én döntöm el az intenzitást

Van egy mondat, amit a saját alkalmaimon tudatosan kerülök. Nem kérem a klienseimet arra, hogy erősebben vagy egyre intenzívebben lélegezzenek, hacsak nem nyitottak erre. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanuljanak figyelni a saját terhelhetőségükre. Arra, hogyan reagál a testük, milyen érzések jelennek meg, és mikor van szükségük arra, hogy egy kicsit lassítsanak. Trauma-informált facilitátorként számomra ez alapvető. A folyamatot én vezetem, de nem én döntöm el, hogy a másik embernek milyen intenzitású élményen kell keresztülmennie.

Különösen fontosnak érzem ezt akkor, amikor valaki nehezebb témával érkezik. Egy régi sérelemmel, veszteséggel vagy olyan emlékkel, amelyhez erős érzések kapcsolódnak. Ilyenkor nem az a célom, hogy minél intenzívebb reakciókat váltsunk ki, vagy hogy a kliens újra átélje mindazt, ami korábban fájdalmat okozott neki. Azt szeretném, hogy legyen lehetősége a saját tempójában közelíteni ahhoz, ami megjelenik benne. Hogy közben ne veszítse el teljesen a kapcsolatot a jelen pillanattal, és a légzés ne váljon egy újabb helyzetté, amelyben teljesítenie kell.

Az alkalom végén ugyanilyen fokozatosan térünk vissza a természetes légzéshez. Az aktív szakaszt pihenés és integráció követi. A zene is végigkíséri ezt az ívet: a kezdeti nyugodt hangulatból az intenzívebb szakaszokon át egészen a lecsendesedésig.

Sokszor gondolkodtam azon, hogyan tudnám megfogalmazni, mit változtatott mindez a klienseim élményein. Nem szeretném azt állítani, hogy ettől a módszer eredményesebb lett. Ehhez összehasonlító vizsgálatokra lenne szükség, és egyébként sem gondolom, hogy a légzésterápiás alkalmakat az alapján kellene megítélni, mennyire intenzív élményt él át valaki.

Amit a saját munkámban tapasztalok, az inkább az, hogy másként kapcsolódnak a folyamathoz. Előfordul, hogy valaki egy nehéz érzéssel találkozik, mégis képes közben figyelni önmagára. Máskor egy korábban már megérintett témához térünk vissza, és egy újabb alkalommal más oldaláról tud ránézni. Vannak csendesebb ülések, és vannak olyanok is, amelyek sok érzelmet mozgatnak meg. Egyiket sem tartom értékesebbnek a másiknál.

A légzésterápiában számomra nem az a fontos, hogy egyetlen alkalom alatt minél mélyebbre jussunk. Sokkal inkább az, hogy az embernek legyen ideje megélni, megérteni és a saját életébe beilleszteni mindazt, amit megtapasztalt.

Amikor visszagondolok arra a két kliensre a képzésem idejéből, ma már különösen hálás vagyok ezekért a találkozásokért. Akkor még csak azt éreztem, hogy valamit szeretnék másképp csinálni. Ma már pontosan tudom, miért.

Mert számomra egy légzésterápiás alkalom nem az első mély belégzéssel kezdődik.

Hanem azzal, hogy előbb megteremtjük a feltételeit annak, hogy valóban önmagunkra tudjunk figyelni.

Ez az írás angol nyelven a brit Breath&Words légzésterápiás magazinban jelent meg: When Breathing Became a Source of Stress.